Világok közt (JongKey)

      Sok kisgyerek álmodik arról, hogy egyszer majd űrhajós lesz; bolygókat fedez fel, és barátságos földönkívülieket ismer meg. Hogy én is erről álmodtam-e? Nem tudom, ugyanis azok a „barátságos” földönkívüliek kitörölték az emlékeimet, akikből parazitát csinált a saját intelligens találmányuk, és akiknek nap mint nap gyógyítgatom a sérüléseit...

     Megjegyzés: A történetet a SHINee Evil című száma ihlette, amit egyelőre IDE kattintva tudtok megnézni angol feirattal. Nemsokára elkészítem a magyar fordítást is hozzá, mert amit a youtube-on találtam, enyhén szólva pontatlan.

Műfaj: sci-fi
Figyelmeztetés: 14+ és yaoi

     Zsibbadt végtagokkal és elmével csoszogok a kabinom felé; az Arega napja újra a bolygó takarásába kerül, s én kihasználom az időt, hogy aludni térjek. Elnyúlok a zselészerű anyagon, de óráknak tűnő percekig képtelen vagyok lehunyni a szemeimet az izgatottságtól. Amint felébredek, megtudom, sikerrel jártam-e.

     Muszáj, hatnia kell...

     Nagy nehezen mégis elnyom valahogy az álom, és különös érzések kerítenek hatalmába.

     Egy bolygó felszínén, a sötétben lopakodom egy kietlen hegyoldalban, s a szívem őrülten veri bordáimat a félelemmel vegyes izgatottságtól. Minden lépés egyre inkább kifáraszt, a gravitáció ólomsúlyként húzza lefelé lábaimat, de nem állhatok meg. Talán az Aregán vagyok?

     A következő pillanatban azonban valami jéghideg érinti a csuklómat. Automatikusan odakapok, ekkor viszont megragadja a derekam, és a sziklához passzíroz. Szemben találom magam irtózatos képével, melyet a kevés fény mellett is jól kivehető fémes alkatrészek borítanak; és érzem, ahogy újabb löket adrenalin áramlik szét az ereimben.

     Ujjaival átszakítja mellkasom bőrét, míg a másik kezére erősített injekciós tűvel egyre közelít hozzám. Felordítok a fájdalomtól, de nem adom ilyen könnyen az életem. Egy ilyen dög nem fog megölni, még kevésbé szörnnyé változtatni. Jól ismerem gyenge pontját; hónaljába marok, s a kezembe akadó fémdarabbal együtt tépem ki egyik bordáját...

     Saját verejtékemben fetrengve, őrült szívdobogással riadok fel rémálmomból. Ehhez hasonlót még sosem éltem át; a fájdalmat mintha még mindig érezném, ahogy az életemért folyó küzdelem eszeveszett sebességgel keringteti ereimben a vért.

     Mégis, mintha ez az egész nem velem történt volna meg, a fájdalomtól nemcsak én ordítottam fel, hanem valaki más is.

     Annyira valósághű volt az egész, de nem, az lehetetlen... Csak a dögök vannak egymással telepatikus kapcsolatban, én azonban egy ember szemével láttam, és az ő érzéseit éreztem.

      Minden testrészem remeg, ahogy a tisztító helyiség irányába botorkálok a folyosón; az őrök azonban nem láthatnak meg rajtam semmit, így nyelek egy hatalmasat, kihúzom a hátam, s az övéjükhöz hasonló kifejezéstelenséget erőltetek arcomra, míg elmegyek előttük.

     Nem fognak gyanút. Igazából már régen elaltattam azt bennük. Igaz, hogy az ereikben keringő részecskéknek köszönhetően erősebbek, és képesek a telepátiára is, testük és agyuk mégis sokkal inkább emberi; és ez a másik két fajra is igaz, akiket beolvasztottak maguk közé.

    Az ocideák néhány évvel ezelőttig ugyanolyan intelligens nép voltak, mint mi; fejleszteni akarták a gazdaságukat, a haditechnikájukat, szerették volna meghódítani a világűr egyre nagyobb szeletét. Arra vágytak, hogy erősebbek, gyorsabbak legyenek, és hogy az ellenségeik tudtán kívül képesek legyenek kommunikálni egymással; ezért fejlesztették ki a részecskéket.
     Ezek tulajdonképpen nanoméretű robotok, melyek telepeket létrehozva sokszorozzák magukat, és kapcsolódnak az idegrendszerhez.  A találmányuk minden kísérleten átment, s a sikeren felbuzdulva tömegesen juttatták be a katonáik szervezetébe, ekkor azonban elszabadult a Pokol.
     A részecskék ugyanis beették magukat az ocideák agyába, és irányítani kezdték a viselkedésüket, további sokszorosításra utasítva őket. Lelketlen parazitákat csináltak belőlük, akiknek elsődleges célja, hogy minél több intelligens lény szervezetébe eljuttassák őket.
     A fertőzötteket - akiket mi csak dögöknek hívunk - már messziről észre lehet venni. Bőrük kiszáradt és fehér, mintha elmeszesedett volna, szemeik vörösen izzanak, homlokukon és a koponyájuk több pontján pedig fémszerű képletek csillognak; a részecskék telepei. Mereven állnak, és csak akkor beszélnek, ha szükséges, érzelmeik gyakorlatilag nincsenek. Legfontosabb céljuk a túlélés és a szaporodás, minden mást ennek rendelnek alá.
     Én nem vagyok közéjük való, hiszen – szerintük – csak a földi emlékeimtől fosztottak meg, mégis egy teljesen ártalmatlan lénynek nyilvánítottak, aki orvosi ellátásban részesíti őket, miután semmi jelét nem adtam, hogy rájuk akarnék támadni. Igazából a kiszolgáló személyzet tagjai mind hozzám hasonlók, őket nem fertőzték meg, csak az emlékeiket törölték ki, így biztosítva a hozzájuk való hűségüket.

     Belépek a tisztító hengerbe, langyosra állítom a hőmérsékletet, s  hagyom, hogy a bőrömet borzongató magas nyomású gázok minden szennyeződést leradírozzanak a testemről. Mielőtt azonban kilépnék a helyiségből, hirtelen sötétbe borul minden a szemeim előtt, és mintha leomlanának körülöttem a bázis falai.

     - Ha élsz, ha még valahol ott vagy, kérlek, vigyél ki innen! – szólal meg egy ismerős, kétségbeesett hang a távolból, és a következő pillanatban újra a testében érzem magam. Ereim szinte égnek, a hideg verejték végigszánkázik gerincem vonalán, s nyomában lüktető borzongás száguld végig a bőrömön.

     Magamhoz térek, de még mindig érzem a fájdalmát. A hangja... ismerős, de képtelen vagyok felidézni, ki az. Bármilyen erősen szorongatom tenyereimmel a homlokom, nem tudok rá visszaemlékezni. Ugyan a dögök koktélja valami hiba folytán nem törölte ki elmémből az utolsó földi napom emlékeit, őt nem látom.

     Igyekszem rendbe szedni zilált külsőmet, majd újra a folyosóra lépek. Nem várhatok. Valahogyan segítenem kell neki, érzem, hogy szüksége van rám.

     A lehető legegyenletesebb léptekkel haladok az orvosi szoba felé, s azonnal a mikroszkópos minták között kezdek matatni, amint bezárul mögöttem az ajtó. Ennyi idő kevés, hogy meg tudjam vizsgálni a legújabb szérumom hosszútávú hatását, de úgy érzem, nincs más választásom.

     Remegő ujjakkal illesztem mikroszkópomra a tárgylemezt, majd lélegzetvisszafojtva nézek a lencsébe. A hatszög alakú részecsketömb - amelynek tagjai úgy kapcsolódnak egymásba, akár a méhek lépjének sejtjei – kettészakadt, és néhány részecske el is pusztult, a számuk pedig nem szaporodott tovább.

     Tényleg sikerült volna? Nem hiszek a szememnek. Három évi folyamatos kísérletezés után végre megvan az ellenszer? Szívem izgatottam kalimpál a mellkasomban.

     Felhelyezem a horuk tárgylemezét. A szervezetük működése és a külsejük is hasonlít az emberire, de biztosnak kell lennem, hogy rájuk is ugyanúgy hat a szer.

     Ez az! Sorban pusztulnak el a kis rohadékok! Az izgalomtól majd’ kiesik a kezemből a harmadik minta, amit szintén megvizsgálok.

     Az eredmény a szinereknél is hasonló: a részecsketömb szétszakadt, s az eredetileg zöld színű vérük nem színeződött vörösen izzóra.

     Megcsináltam!

     Már mindent alaposan elterveztem, egyedül a megvalósítás hibádzik. Mivel ezek a dögök telepatikus kapcsolatban vannak egymással, ha én bejuttatom a szert a bázis szellőzőrendszerébe, hiába iktatom ki őket, néhány perc múlva itt terem az összes hajó a legközelebbi bázisokról, és mindennek lőttek.

     Ráadásul fogalmam sincs, mennyien maradtak a népemből, és ezek a túlélők vajon az univerzum melyik pontján tengethetik az életüket. Az is lehet, hogy egyedül vagyok. Jinki - a földi kutatóbázisunk vezetője - az utolsó napon megígérte, hogy bármi áron életben marad, és egyszer megsemmisíti a részecskéket, de vajon tényleg sikerült elmenekülnie?             Porig rombolt utcák, és az emberek sikításai, akiket egyesével kapnak el, s fertőznek meg a részecskékkel... – ezek az utolsó emlékeim a Földről. Az is lehet, hogy lakhatatlanná vált, én pedig nem tudok hová menekülni.

     Szinte biztos, hogy a vesztembe rohanok, de mégis, meddig várjak még? Meddig gyógyítgassam azokat, akiknek egy része valaha az embertársam volt, de egy szörnnyé vált, aki bolygókat semmiz ki, és hangyamódra dolgozójává teszi azok lakóit?

     Valaki a népemből a segítségemet kéri. Valaki, aki biztosan sokat jelentett számomra, máskülönben nem velem lépett volna kapcsolatba. Fogalmam sincs, hol van ő pontosan, de szinte érzem, hogy oda kell mennem hozzá.

     A szökést már többszázszor végigjátszottam gondolatban, az eszközeim is megvannak hozzá. A kérdés csak az, utána mihez kezdek, ha kirepülök az űrállomás kapuján, de nem gondolkodom ezen tovább.

     Igazából nem is volt nehéz az ittlétem alatt eddig eljutni, csak az eszemre, és jó nagy adag türelemre volt szükség. Miközben az egyik dögön teljes átvilágítást végzett a diagnosztizáló gép, reprodukáltam a jelvényét, ami olyan, akár egy virtuális ujjlenyomat; a bázison mindenhová be lehet jutni vele. Ujjaim közé fogom a kis lemezkét, s kicserélem vele a sajátomat, ami köpenyemet díszíti. Külsőre ugyanúgy néz ki a kettő, így az őröknek nem fog feltűnni a változás.

     Annyi fecskendőt töltök meg az ellenszerrel, amennyit csak tudok, majd a zsebembe süllyesztem őket. Korábban egy apró kést is elrejtettem itt, amelyet az egyik frissen átalakított ember ruhájában találtam; most ezt is magamhoz veszem. Még sosem öltem, de ha az életem múlik rajta, muszáj lesz megtennem. Egy kevés altatót is fecskendőkbe szippantok, s elpakolom őket, kettőt kivéve, melyeket a két tenyerembe rejtek, miközben remegő lábakkal igyekszem az ajtó felé.

     A folyosóra kilépve újra megfeszítem magam. Egyelőre semmit sem vehetnek észre. Odalépek az őrökhöz, s vörösen izzó szemükbe nézek:

     -  Nem tudok aludni, ezért úgy gondoltam, hasznossá teszem magam. Mit szólnának hozzá, ha kifejlesztenék önöknek egy ízléses napszemüveget, hogy megvédje a szemeiket a káros sugaraktól, amikor az Aregán teljesítenek szolgálatot? Semmit sem kell tenniük, csak megvizsgálom az arcukat, hogy megtervezhessem a modellt – hadarok nekik a saját nyelvükön, úgy vigyorogva, akár egy félkegyelmű.

     Ezek nem tudnak mosolyogni, örülni valaminek, sőt, az ilyesmit haszontalan dolognak tartják. Arckifejezésemet látva azonnal bekapcsol bennük a hibakeresés, azt feltételezik, meghibbantam, és nekem éppen erre a pillanatnyi összpontosításra van szükségem.

     Egyszerre nyomom a bénítót mindkettejük karjába, ami olyan erős, hogy nincs idejük jelezni a társaiknak; azonnal rongybabaként csuklanak össze előttem. Most már nincs visszaút... Felesleges lenne őket eltüntetnem, az ébresztő után úgyis azonnal szemet szúrna a hiányuk a többieknek, ahogy az enyém is. Minél gyorsabban el kell tűnnöm innen.

     Közelharchoz használható fegyverem már van, de muszáj valami komolyabbat is magammal vinnem. Leakasztom az egyik őr nyakából azt a fegyvert, ami az áramütéshez hasonló impulzust bocsájt ki, a vállamra veszem azt, majd egyenesen a felvonóhoz sietek.

     Elméletben tudok bánni a fegyvereikkel, vezetni az űrhajóikat és a kompjaikat, ugyanis sokszor magukkal vittek, ha fennállt a komoly sérülés veszélye, és szükségük volt egy orvosra, így volt alkalmam megfigyelni őket. Igen ám, de csak elméletben.

     A valóságban sosem volt fegyver a kezemben, és nem vezettem semmilyen űrjárművet sem korábban. Maga az űr mélységének gondolata is rettegéssel töltött el minden utazás során, de akkor is meg kell próbálnom.

     Meg tudom csinálni. Már csak az alsó szinten álló két őrt kell elintéznem, és onnantól sima ügy az egész...

     -  Persze, mert egy hadászatilag képzetlen kutatóorvosnak pikk-pakk sikerül egyszerre eltalálnia két célpontot... – motyogok a fegyver markolatát szorongatva, miközben azon pörög az agyam, mit is tegyek velük. Ahogy azonban a felvonó ajtaja kinyílik a legalsó szinten, megszületik a fejemben a terv, amit széles vigyorral konstatálok magamnak, bár csak reménykedni tudok a sikerben.

     Hangtalanul osonok feléjük, majd a falhoz simulva előveszem farzsebemből a kis rózsaszín stresszlabdámat. Szeretem nyomkodni, gyűrögetni, ha ideges vagyok, ez alkalommal viszont más szerepe lesz. Remegő ujjakkal élesítem a fegyverem, miután leakasztom a vállamról, és érzem, ahogy egy újabb adrenalinhullám végigrohan a sejtjeimen. Most, vagy soha!

     Az őrök irányába hajítom a labdát, akik azonnal fegyvert fognak az ismeretlen tárgyra. Közel mennek hozzá, s mivel nem találják veszélyesnek, nem riasztják a társaikat. A kíváncsiságuk az, ami gyengévé teszi őket, legalábbis erre számítok. A tervem bejön; egyszerre hajolnak le érte, egyszerre is érintve meg, s én abban a percben elsütöm a fegyvert.

     Teljes csend.

  Pár pillanatig nem merem kinyitni összeszorított szemeimet, pedig már biztosan ártalmatlanítottak volna, ha rosszul célzok. Végre lassan összeszedem a bátorságomat, hogy megnézzem, mi történt, és megkönnyebbülésemre a két őr ájultan hever a padlón, a labda pedig nagyjából kétméternyire gurult tőlük. Mosolyogva hajolok le stresszoldómért, amit visszacsúsztatok a farzsebembe, majd továbbsietek a folyosón, egyenesen a dokkoló felé.

      Az azonosító lemezkét odatartom a leolvasóhoz, amely szabad utat enged nekem befelé, s egy lélegzetelállító méretekkel bíró helyiségben találom magam. Bár már jó párszor jártam itt, mégis mindig elámulok a látványától, és emiatt egy pillanatra inamba is száll a bátorságom. Lassan lépkedek az egyik űrkomp felé, amikor újra minden elsötétül előttem.

     -  Kérlek, ha megmenteni nem tudsz, legalább ölj meg! Nem akarok szörnnyé változni! – szólal meg újra az ismerősen fájdalmas hang, s szenvedésének érzése egy pillanatra teljesen legyengíti a testemet. Itt van valahol, az Aregán, érzem a közelségét.

     Levegő után kapkodva térek magamhoz. Megyek! Szinte feltépem a komp ajtaját, majd bekötöm magam, és a fejemre illesztem az érzékelőt.

     Mi van, ha nekem nem engedelmeskedik, mert csak akkor indul el, ha érzékeli a részecskéket? – fut át az agyamon a kérdés, de azonnal elhessentem ezt a gondolatot.

     Be akarok repülni az Arega légkörébe, irány meredeken lefelé – összeszorított szemekkel koncentrálok, és a motor felpörög. Hirtelen euforikus öröm lesz úrrá rajtam, amely azonban csak addig tart, amíg nem nyílik ki az ajtó, és nem észlelem magam alatt az ember számára elképzelhetetlen mélységet.

     Minden utazás alkalmával rettentően féltem, de így, egy egyszemélyes űrkompban ülve még ijesztőbbnek tűnik az űr. Nem támaszkodhatok hát a látásomra, ezáltal az érzéseimre kell hallgatnom. Újra rá koncentrálok, és néhány másodperc múlva észlelem is az energiáit.

     Kövessük az energiát – adom ki a parancsot gondolatban, még mindig csukott szemmel, miután néhány perccel később átverekedtem magam a forró légkörön. Egyre erősebben érzem a közelségét, és néha a fájdalmait is. Szerencsére a dögök légvédelme csak akkor jelez, ha idegen jármű kerül a légkörbe, így attól nem kell tartanom, hogy lelőnek, amíg a bázison el nem jön az ébresztő ideje.

     Állj! Szálljunk le egy alkalmas helyen – mondom ki magamban, mikor már csak néhány méterre lehetünk tőle, s a komp nemsokára meg is állapodik a szilárd talajon. Lehámozom fejemről az érzékelőt, s kinyitom az ajtót.

     Odakint csendes éjszaka fogad, s a hideg szél azonnal lehűti felforrósodott testemet. Óvatosan lépek ki a sziklás felszínre, de – épp úgy, mint az álmomban - a nagyobb gravitáció miatt rögtön olyan érzésem támad, mintha valami folyamatosan húzna lefelé.

      Lassan körbetekintek, és észreveszem az égen tündöklő két holdat – bár az egyik nem sokkal nagyobb fénnyel rendelkezik egy távoli csillagénál -, amelyeket oly sokszor figyeltem az űrállomás ablakán kibámulva. Sugaraik behatolnak a sziklák repedéseibe, elegendő világosságot biztosítva ahhoz, hogy lássam, hova lépek.

     Ekkor halk nyöszörgés csapja meg a fülem, ami a hátam mögül jön. Megfordulok, s azonnal a hang irányába indulok, az egyik szikla oldalába kapaszkodva.

    -  Kibum, te vagy az? Tényleg te vagy? – bújik elő egy alak az árnyékból, majd a sziklának dőlve lassan összecsuklik.

     Ki... bum – visszhangzik fülemben a név, az én nevem, s hirtelen mintha valami szürke fátyol borulna elmémre, amely óriás kivetítőként pörgeti le előttem az emlékeimet.

     - Kibummie! – tárja ki karjait felém egy szép arcú asszony a napsütésben. Odaszaladok hozzá, s puha, meleg kezei arcomat cirógatják. Az anyukám... 

     - Kibum! Kapj el, ha tudsz! – fut el mellettem egy fiú, arcán incselkedő mosollyal, majd beszalad egy nagy tölgyfa mögé. A barátom...

   - Szeretlek, Kibum – hajol az arcomhoz ő. Belesimít hajamba, s lágyan megcsókol. Jonghyun...

   - Úristen, Jonghyun! – térek magamhoz, és azonnal odarohanok hozzá. Hiába szólongatom azonban, már elvesztette az eszméletét. Óvatosan helyezem az ölembe a fejét, és jól látom, hogy a bőre már egészen elfehéredett, a részecskék már majdnem teljesen átalakították.

     Kiveszek a zsebemből két ellenanyagos fecskendőt, s tartalmukat egyenesen a nyaki verőerébe fecskendezem. – Meg fogsz gyógyulni – simogatom meggyötört arcát, miközben előbukkanó könnyeim bőrére pottyannak. Ekkor veszem észre, hogy valami különös szerkezet van az egyik fülére erősítve. Talán ennek a segítségével kommunikált velem?

     Nincs azonban vesztegetni való időnk, és ez igazán akkor tudatosul bennem, amikor felmászok a szikla tetejére, hogy körülnézzek, és megpillantom a dögök itteni bázisát, ami a völgyben van, csupán pár száz méternyire tőlünk.

     El kell rejtőznünk, s a kompot sem találhatják meg, de mégis, hová bújhatnánk? – tördelem az ujjam idegességemben, miközben újra leguggolok Jonghyun mellé. – Megvan! Csak egyetlen olyan hely van, ahol biztosan nem keresnek – pattan ki a fejemből a gondolat.

     Közben az emlékeim is folyamatosan térnek vissza. Megpróbálom a karjai alá nyúlva felemelni Jonghyunt, de megmozdítani is alig tudom ezzel a módszerrel. A gravitáció nem az én oldalamon áll, de egyébként is jóval nehezebb nehezebb nálam.

     Mindig is fontos volt számára, hogy jó kondiban legyen. Eszembe jut, mennyit cukkolt tizenéves korunkban, amiért én otthon azt hazudtam, hogy vele megyek edzőterembe, valójában azonban mindig valami divatos csecsebecsére költöttem el azt a pénzt, amit a szüleimtől kértem.

     Végül nem marad más megoldás: karjait átvetem a vállaim felett, és a hátamra veszem őt. Nagyot nyögök, ahogy rám nehezedik, de muszáj kitartanom. Odacipelem a komphoz, melybe éppen csak be tudunk ketten préselődni - hiszen egy személyre tervezték -, s a bolygó domborzati térképére gondolok, ami azonnal megjelenik a kijelzőn.

     Ahhoz a tóhoz akarok menni, ereszkedjünk le a legaljáig – adom ki a parancsot gondolatban, és már be is indulnak a motorok. Mialatt utazunk, ellátom Jonghyun sebeit, majd a pulzusát ellenőrzöm, ami még mindig nagyon szapora. Arcszíne azonban kezd újra rózsaszínes lenni, és ez egy kissé megnyugtat.

      -  Kibum, te... tényleg élsz? – szólal meg erőtlenül, miután kinyitja a szemeit.

     -  Igen, és most már itt vagyok veled. Nem mozdulok el mellőled, megígérem – szorítom meg a kezét.

     -  Hol vagyunk? És miért ülök az öledben? – fordítja lassan körbe a fejét.

     -  Ez egy űrkomp, amivel meglógtam a dögöktől. Igazából egyszemélyes, és...

     -  Köszönöm, hogy eljöttél értem. És azt is, hogy megmentettél. – Nem várja meg, hogy befejezzem a mondatot; a szavak úgy törnek ki belőle, akár a könnycseppek, amelyek egymás után folynak le arcán.

     -  Ne sírj, most már nem lesz baj. Bár még fogalmam sincs, hogy jutunk ki innen, de kitalálom – dörgölöm le saját könnyeimet, s mosolyogva nézek nagy, sötét szemeibe.

     Ebben a pillanatban a tó fölé érünk, és lassan süllyedni kezdünk.

     -  Már úton van a segítség, csak a következő éjszakáig kell kibírnunk valahogy – igyekszik ő is abbahagyni a sírást. - Az utolsó napon, amikor te eltűntél, Minho elterelte a dögök figyelmét, mi pedig Jinki hajójával, és még három másikkal elmenekültünk. Maximális sebességgel haladtunk, egészen addig, míg csak ki nem fogytunk az üzemanyagból, de nem találtunk egyetlen lakható bolygót sem. Már beletörődtünk, hogy itt fogunk meghalni, amint elfogy az élelmünk, amikor szó szerint belerepültünk egy bolygó légkörébe. Álcázták, így gyakorlatilag láthatatlan volt előttünk. Még éppen annyi hajtóanyagunk volt, hogy leszálljunk a felszínén, és a műszereink alkalmasnak mutatták az emberi életre, így körülnéztünk. Alighogy kiléptünk a felszínére, megmutatták magukat a lakói, a shawolok. Nem bántottak minket, sőt, azonnal a szövetségüket ajánlották, látva, milyen helyzetben vagyunk, de azt már az elején kikötötték, hogy semmiféle háborúban nem hajlandóak részt venni. Segítettek nekünk felkutatni a többieket, akik el tudtak menekülni a dögök elől, így ma már majdnem négyszázezren élünk a bolygójukon. Jeleztem nekik a kommunikátorral, de csak sötétedés után tudnak értünk jönni, hogy ne vegyék észre őket. Nézd csak meg, én terveztem. A részecskéket bevontam egy világoskék fémmel, ami a shawolok bolygóján található, így irányítani tudom a telepatikus képességeiket. Ezzel jeleztem neked is – nyúl erőtlenül a füléhez, de megállítom a kezét.

     -  Ne erőltesd meg magad, már így is nagyon sokat beszéltél. Inkább próbálj aludni egy kicsit, addig én vigyázok rád – hajtom fejét a nyakhajlatomba. – De hogy én is mondjak valamit, azért nem változtál át, mert elkészítettem a szert, ami megöli a részecskéket. Már csak az a kérdés, hogyan lehetne egyszerre minden dög szervezetébe juttatni.

     Nem tudom, mennyit hallott a mondandómból, mielőtt elnyomta az álom, mert választ már nem kapok; egyenletes légzése és pulzusa azonban megnyugvással tölt el. Odafenn lassan világosodni kezd, ahogy a nap felkel, mi pedig csak várunk...

*

     Leszáll az est, s éppen egy szelet müzlifélét majszolgatunk, amikor egy különös, búgó hangot hallunk, majd a víz fodrozódni kezd.

     -  Ezek a shawolok! Eljöttek értünk! – örvendezik Jonghyun, le sem nyelve a falatot, s egy darabka müzli a nadrágomon landol, miután kiesik a szájából. Gyilkos tekintettel nézek rá, mire édesen elvigyorodik, bekapva az elkóborolt ételdarabkát.

     -  A felszínre – mondom ki hangosan is a parancsot csukott szemmel, majd ugyanúgy nézek vissza rá, ahogy emelkedni kezdünk.

     -  Te még mindig ugyanolyan vagy. Néha olyan szemeket tudsz mereszteni, hogy megijedek tőled.

     -  Ahogy te sem változtál. Úgy eszel, mint egy kiskutya, és a tekinteted is olyan, ha megbánsz valamit – mosolygok vissza rá.

     Már emlékszem, hogy miért szerettem őt annyira. Legszívesebben a karjaiba bújnék, és el sem engedném soha többé, de erre még várnunk kell...

     Kibukkanunk a felszínen, majd leereszkedünk a tó partján. Ahogy kiszállok a kabinból, és Jonghunnak is segítek, egy különös, átlátszó szerkezet tárul a szemünk elé. Ketten jönnek elő belőle; megállnak előttünk, s tenyereiket különös módon maguk előtt tartva meghajolnak. Világoskék bőrük szinte világít az éjszakában.

     -  Menjünk közelebb, szeretnék beszélni velük – súgja a fülembe Jonghyun, majd újra a vállamra támaszkodik, és lassan elindulunk feléjük. Odaérve leemeli rólam a karját, ezután ugyanúgy meghajol, ahogy az idegenek, biccentésével pedig jelzi, hogy én is tegyek hasonlóképp.

     Miután üdvözöltük egymást, valami fura nyelvcsattogtatással kezd kommunikálni velük. Úgy látom, rólam mesél, és elmondja, mi történt velünk.

     -  Mehetünk – mosolyog rám nem sokkal később, s a lények valóban apró űrhajójukba invitálnak minket.

     Tényleg megmenekülünk, és nemsokára újra emberi lények közt lehetünk?

*

     Kiadós, valódi húsból és zöldségekből főtt vacsora egy rendes házban, és alvás egy rendes ágyban, amellett az ember mellett, akit szeretek... Azt hittem, már sosem lehet ilyen boldogságban részem. De másnap reggel azonnal a shawolok Központjába indulunk, hogy megvitassuk a ocideák, vagyis a dögök ügyét, akik ekkorra már gőzerővel keresnek minket.

     Igen, Központnak nevezik ezt a hatalmas épületet a saját nyelvükön, ahol  döntéseket hoznak a tudomány, a technika, a politika, és a különböző népek legfontosabb ügyeiben. Hadi központjuk nincs, ahogy hadseregük sem, a tudományt ehelyett az álcázó rendszerük folyamatos tökéletesítésére használják, hogy a dögökhöz hasonló élősködő fajok ne találhassanak rájuk.

     Ahogy belépek a nagy terembe, megpillantom Jinkit, Minhot és Taemint, akikkel Jonghyunnal együtt dolgoztunk a földi kutatóbázison. Mind életben vannak, és nem változtatták ocideává őket! Legszívesebben odarohannék, hogy mindüket megöleljem, de a tárgyalás azonnal kezdődik.

     Jonghyun bemutatja a kommunikátorát, elmagyarázza, hogyan működik, és mire képes. Én is beszélek egy kicsit az ellenszerről, amit a shawolok elismerő fejbólintással nyugtáznak, miután egy tolmács lefordítja nekik a szavaimat.

     Ezután előlép Minho és Taemin, akik kifejlesztettek egy különleges védőburkolatot; az ezzel fedett hajókat a dögök radarberendezései sajátként azonosítják, így észrevétlenül megközelíthetjük őket.

     Csillogó szemekkel néznek rám, mialatt beszélnek, mintha egyenesen nekem szeretnék bemutatni a találmányukat. Mindig is tehetséges kutatók voltak, de a Földön sosem ismerték el őket kellőképpen fiatal koruk miatt. Most végre megkapják azt a helyet, ami jár nekik, és ez engem is boldoggá tesz.

     Legvégül Jinki lép előre. Ő a vezetőnk, aki ezúttal egy titkos kutatócsapattal utazott a Földre - miután az ocideák elhagyták azt - hogy felmérje, élhető-e még a bolygó, esetleg azzá tehető-e idővel.

     Arról számol be, hogy az ocideák a fosszilis energiahordozókat használták fel, és a bolygónk állatállományát is megtizedelték; több mint nyolcvan százalékban kipusztítva azt, mielőtt továbbálltak volna. A Föld azonban élhető maradt, csak mindent elölről kell kezdenünk, és át kell gondolnunk, ami a gazdasági rendszerünket illeti.

     Ezután megvitatjuk a hallottakat, és igyekszünk békés megoldást találni, ez azonban korántsem egyszerű. Végül Jonghyun szólal meg:

     -  Mint tudjuk, az ocideák erőssége a kollektív tudat, és a több csillagrendszerre kiterjedő fennhatóság, amelynek eredményeképp már három faj képviselőit magukba olvasztották, beleértve a miénket is. Véleményem szerint akkor érhetünk el sikert velük szemben, ha ellenük fordítjuk azt, ami jelen pillanatban mellettük áll. Jól ismerjük a bázisaikat, így tudjuk, hol keressük őket. Álcázott hajóink segítségével észrevétlenül a közelükbe juthatunk, kommunikátorunkkal pedig úgy irányíthatjuk őket, akár egy hatalmas nyájat. Ha eljuttatunk az egyikükhöz egy parancsnak álcázott üzenetet, miszerint a hozzájuk legközelebb keringő bolygó felszínén várakozzanak a következő parancsig, mindannyiukhoz el fog érni az utasítás, és mind engedelmeskedni is fognak. Ekkor nincs más dolgunk, mint hogy a bolygók felszínére juttassuk az ellenanyagot a hajóinkkal, és megvárjuk, hogy a szervezetükben levő részecskék elpusztuljanak. Senki nem fog meghalni, senkit nem kell megtámadnunk, sőt, visszaadjuk több milliárd intelligens lény életét, amelyet elvettek tőle. Az egyetlen kulcsszó, aminek jellemeznie kellene a bevetést, az összehangoltság. Tökéletesen egyszerre kell megközelíteni a bolygókat, és szétterjeszteni az ellenszert, máskülönben értesíthetik egymást, és megtámadhatnak minket. A tervemet részletesen is kidolgozom, és kézirat formájában a rendelkezésükre bocsájtom, ha úgy kívánják – hajol meg úgy, ahogy a shawolok, majd leül a székére.

Mondandója dermedt csendet hoz magával, mindenki jegyzetel, mérlegel, gondolkodik.

     -  Ez... valami fantasztikus volt! Mikor tanultál meg így bánni a szavakkal, és ezt mikor eszelted ki? – suttogok izgatottan a fülébe.

     -  A shawolok megtanítottak arra, hogy ne csak az erőmet használjam, hanem az eszemet is – mosolyog rám szélesen.

    Megszólal az első döntéshozó, és mi feszült csendben figyelünk a tolmács szavaira. Nagyszerű ötletnek tartja Jonghyun tervét, és a találmányaink mielőbbi sokszorosítását tartja a legfontosabb feladatnak. Egymásra mosolygunk, s összekulcsoljuk ujjainkat.                      Sikerülni fog!

   Sorban nyilatkoznak a többiek is, és mind helyeslően beszélnek a tervről, csak a megvalósítással kapcsolatban tesznek hozzá néhány plusz információt. A központi tanács egyhangúlag igent mond, mi pedig boldogan ugrunk egymás nyakába, amint kimondják a döntést. Végre a többiekhez is odamehetünk, akiket örömkönnyektől nedves szemekkel ölelünk magunkhoz.

     Bár sok mindenen keresztülmentünk, de újra együtt vagyunk, és érzem, hogy közös erővel el fogjuk érni a céljainkat.

*

     Majdnem egy év telik el el a mi időnk szerint, mire a shawolok minden szükséges dolgot legyártanak – természetesen a mi segítségünkkel. Ezalatt sajnos a dögök sem tétlenkedtek, és már egy újabb népet fenyegetnek, ezért nem késlekedhetünk tovább.

     A bevetés napján mind az öten a központi irányítóban vagyunk, és feszülten figyeljük az eseményeket. Lassan minden egyes hajó a helyére kerül, és ekkor kezdetét veszi az akció.

   Nem telik bele egy órába sem, és a hamis parancs kiadása után már az összes dög valamelyik bolygó felszínén csücsül, és csak vár. Egymás kezét szorongatva figyeljük, ahogy a hajók egyre közelebb húzódnak, és mind egyszerre lövik ki az ellenszert. Innentől csak várhatunk, semmi egyebet sem tehetünk...

  Támadásnak, vagy netán mozgolódásnak semmi nyoma. A vezérhajók óvatosan megközelítik a bolygókat, de csak mozdulatlan testeket érzékelnek a felszínükön.

     Sikerrel jártunk!

*

     - A shawolok olyanok, mint az angyalok, nem gondolod? – bújok Jonghyun mellkasához, s apró csókot lehelek nyakára.

     - Semmit sem tehettek volna, ha nincs valaki, aki kifejleszt egy ellenszert, amivel háború nélkül is győzhetünk – húz maga fölé erős karjaival, s lassan végigsimít arcomon.

  - Semmit sem ér az ellenszer, ha nincs tervünk a bevetéséhez – kontrázok rá mondandójára. Hívogatóan nézek sötét szemeibe, majd dús ajkait kényeztetem az enyémekkel.

     - Semmit sem érnek az érvek és az ellenérvek, ha valaki nem készíttet nekünk egy rendes ágyat – fordít maga alá, majd egyszerre tör ki belőlünk a nevetés, amint kigurulnak matracunk alól az ágykeret gyanánt egymás mellé pakolt farönkök, és csakhamar a földön találjuk magunkat.

     Még csak egy ágyunk sincs. Mindent elölről kell kezdenünk a Földön; de mi itt vagyunk egymásnak, és csak ez az, amire szükségünk van a boldogsághoz.

...Ézemi...